Meglepetés: Novella!

Sziasztok. Hát újra jelentkezem, viszont még nem a résszel, bár megírtam de még nem tökéletes.
Most hoztam nektek egy rövid kis novellát. Még soha nem írtam novellát. Így örülnék pár kommentnek, hogy milyen lett, min kell javítanom. Előre is köszönöm. Imádlak titeket. Jó olvasást.
Üdv, Cassie.

Union J- Ameze Me

Mindenkinek meg van a maga története. Mindenki keresztül ment valamin ami megváltoztatta. De nem mindenki története végződik Happy End-el. Van hogy tragikusban torkollik az egész és nem tudod megváltoztatni, ez a sorsod. Nem lehetsz te legjobb ember, nem felelhetsz meg többet az elvárásoknak. December van. Hópihék pihennek a hajamban, hibába a sapka. Szakad a hó és ez rendben van. Budapest ilyenkor ritka szép. Az egész várost hó takar, gyönyörű látvány és szívem szorul össze miközben arra gondolok, hogy hová is tartok éppen. Egy temetésre. Egész életemben a testvérem árnyékában éltem, aki tökéletes volt mindig is anya szemében. Én viszont a közelében nem voltam. Mindig próbáltam neki megfelelni, de sosem elégedett meg azzal a lánnyal aki voltam. Bár néha kiakasztott és elegem volt belőle. De ő volt az édesanyám, aki felnevelt miután apa kiskorunkban elhagyott. Amikor beteg voltam ő volta az ki éjjel-nappal az ágyam felett virrasztott. Ő volt az ki megtanított nekem mindent. Kinek köszönhetően itt lehetek. Ő volt az a személy kihez mindig fordulhattam. Legyen az szerelmi gond vagy bármi más. Mindig ott volt és akármennyire azt akarta olyan legyen mint Sarah. Ott volt, fogta a kezem és bátorított tök mindegy miről volt szó. Az életemet is odaadtam volna érte és azt kívánom most bár csak én feküdnék abban a kóporsóban, mert ő az a személy aki egyáltalán nem érdemli  meg a halált. Azt mondják ez az élet körforgása. Születni, élni és meg halni. De ez annyira nem fair. Elveszíteni olyan személyeket akik a világot jelentik neked. Kimerem jelenteni, hogy felnőttem. 20 éves fejjel itt állok a saját édesanyám temetésén. Azt mondják az ember addig gyerek amíg élnek a szülei. Hát akkor én felnőtt ember lettem. Anya meghalt. Apám meg sosem volt. Alig ismerem, nagyon pici voltam mikor elhagyott. Egyetlen egy képem van róla az is az egyik fiókom alján. Előttem mindenki feketébe van öltözve. Szörnyű látvány ránéznem. Rokonok, barátok kik annyira nagyon közel nem álltak anyuhoz, de anyát nagyon sokan szerették. Mindig kedves és segítőkész volt. Fájdalmasan tekintek le a nyitott koposora. Szívem szakad bele, hogy ezt látnom kell.

Sírva nézek a többiekre. Sarah mellettem áll. Rá nézek. Kisírt szemeik már be vannak dagadva, hát én se lehetek valami szép látvány. Odalépek a koporsohoz és egy pár száll rózsát dobok bele. Mindenki így tesz, majd odajönnek részvétüket nyújtani. A koporsot leengedik és végleg eltűnik. Miután meg tudtam a szörnyű hírt napokig csak zokogtam és nem gondoltam volna, hogy tudok még ennyi sírni. De ismét sikerül. Fájdalmasan tekintek Sarah-ra aki szorosan magához ölel. Majd valamit súg a fülembe de nem hallom a zokogásától. Elengedem majd elhagyom helyet.

    

      

 

    Kibújok a téli csizmámból és a kabátomat a fogasra akasztom, ahogyan a sálat és a sapkát is.

Táskámat levágom a kanapéra és nagyot sóhajtva nézek körbe. Belépek a konyhába és kinyitom a szekrény ajtaját. Kiveszem belőle az üveg whiskey-t meg egy poharat. Tele töltöm a poharat és fájdalmasan lehúzom az egészet. Az alkohol csípje a torkomat de nem érdekel. Újra teli töltöm majd vissza sétálok a nappaliba. A TV mellett van kirakva pár kép. Anya,én Sarha. Anya, és Sarah. Én és Miki. Könnyeim újra elárasztják az arcomat. Az üveget dühösen dobom a falnak. Nagyot csattan rajta és eltörik majd az alkohol mi a pohárba volt most a padlón folyik végig. Zokogásba kezdek és lerogyok a kanapéra. Mindenki vagy elhagy vagy meghal. Apa, Miki, Anya. Miért büntet ennyire a sors? Nem raboltam, nem öltem embert. Nem csináltam semmi rosszat ebben a retkes életben, hogy ennyire büntethessen. 

Kinézek az ablakon. A hó újra elkezdett szállingózni. Ez az év legszebb időszaka, eközben ilyen szörnyű dolgokat kell megélnem. Tisztán emlékszem a három évvel ezelőtti karácsonyra. Mikor mindenki ki fontos volt az életemben mellettem volt ebben a csodás időszakban. Anya, Sarah és Miklós.

Könnyek árasztják el a szemeimet és az arcomat majd egy emlék kép villan be.

 

 

 

Egy hógólya csapódik az arcomon mire kérdőn pillantok barátom felé.

-Te kezdted édes-vigyorog. Meg fogok a tenyerembe egy kis havat és hógolyóvá gyúrom majd felé célzok.  Mire eltalálom az oldalát. Mosolyogva rám néz.  Az a mosoly, az a nézés, azok a szemek, ajkak. Képesek mindig bearanyozni a napjaimat. 

Képesek mindig akarva, akaratlanul mosolyt csalni az arcomra. Nélküle az életemnek semmi értelme nem lenne. Mindig mikor padlón vagyok, ő az a személy aki fel állít és megfogja a kezem. Ezért tudom, hogy minden rendben lesz, amíg ő itt van velem. 

-Mit csinálsz?-kérdem röhögve.

-Most mit nevetsz? Hóembert-néz rám csillogó szemeivel.

-Azt nevetem, hogy olyan szerencsétlen vagy-mondom mire rám pillant.

-Én is annyira szeretlek-vigyorog.

-Ahj, had segítsek-mondom majd belekezdünk közösen meg csinálni a  mi kis hóemberünket. 

....

-Büszke vagyok magamra-áll meg a hóember előtt magabiztosan. Hülyén ránézek.

-Ugye tisztában vagy vele, hogy az egészet én csináltam?-nézek rá.

-Az nem baj, én csak csodáltalak közben-mosolyog.

-Gyere-ide mondja majd átölel hátulról.

-A legjobb karácsony lesz-suttogja majd megpuszil.

 

 

 

 

Megrázom a fejemet majd hirtelen megfogom a kulcsom és a táskám. Bezárom az ajtót.

Majd elindulok a legközelebbi buszmegállóba. Gyorsan felpattanok a buszra.

Egész úton kifelé pillantottam az ablakon. Éppen a főtérre tartok ahol már fel van állítva egy feldíszített karácsonyfa.

Leszállok a buszról. Sétálok még 10 percet és megpillantom a a fát. Gyorsan odalépkedek. 

A fa nagyon magas és égők meg mi egy más díszek díszítik. A fa alatt jelképesen dobozok vannak elrendezve. 

-Igaz milyen gyönyörű-hallok meg egy ismerős hangot magam mögött.  Nem az lehetetlen. Ő Amerikában van. Nem lehet. Egész testem beleremeg a hang hallatába és hirtelen fordulok meg.

Egy gyönyörű szempárral találom magam szemben.

-Maykee-suttogom alig érthetően de biztos vagyok benne, hogy hallotta mivel elmosolyodott. Az a mosoly, mi annyira hiányzott.

-Igen?-kérdi széles vigyorral az arcán.

-Most csak álmodok igaz?-kérdem dadogva.

-Nem ez a valóság -mosolyog.

-Mit keresel itt?-kérdem 

-Hazajöttem az ünnepekre-mondja.

-De azt hiszem-mér végig.

-Nem fogok vissza menni-mosolyog. Hirtelen megfordulok, így újra a karácsony fát bámulom. Két erős kart érzek magam körül. 

-Én vagyok a leghülyébb ember, hogy elmentem-suttogja mire meg fordulok.

-Nem kellett volna elengedjelek-mondom.

-Ott voltam a temetőben is, láttalak-mondja mire lehajtom a fejemet.

-Anyukád olyan volt nekem mint a második anyám. Igazán sajnálom-motyogja.

-Én is-mondom.

-Van most valaki életedben?-kérdi hirtelen mire felkapom a fejem.

-Nincs, de már túl léptem rajtad-mondom és biztos vagyok benne, hogy tudja, hazudok.

-Nekem hazudhatsz, de legalább magadnak ne tedd-mondja.

-Jó igen, nem léptem túl. Mindig csak rád gondolok és bár ott lettél volna amikor szükségem lett volna rád, oké?- hadarom.

-És bárcsak megcsókolhatnálak, bárcsak megölelhetnélek, és sose hagynál el-nézek rá.

-Hát mire vársz? Itt vagyok-mosolyog majd közelebb hajol.

 

Ajkai az ajkaimat érintik majd megcsókol. Karjaimat nyakán pihentetem. Miután elválunk egymástól, összekulcsolja a kezeinket és így szól.

-Nem értettem miért mondják az emberek, hogy karácsony a legszebb ünnep és hogy igenis létezik karácsonyi csoda-motyogja.

-De már értem-folytatja.

-Te vagy a mindenem. Az én karácsonyi meglepetésem-suttogja majd újra megcsókol.

 -Még annyi év után is képes vagy meglepni-mosolygok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Egy héttel később:

 

 

-Oké, azt hiszem kész-nézek büszkén a karácsonyfára.

-Miki, ne lopkodd már a szalon cukrot-ütök rá barátom kezére.

-Te hibát. Miért kellet ilyen finomat venni?-néz rám.

-Neked akkor is tök mindegy. Akkor is megeszed ha rossz íze van-mosolygok rá.

-Igaz-mosolyog ő is.

-Készen van már a süti?-kérdezi 

-Ne türelmetlenkedj annyit.-nézek rá mire valaki csenget.

-Várunk valakit?-kérdem.

-Nem tudok róla. Mondjuk nézd meg ki az?-kérdi felvont szemöldökkel.

-Na nem mondod? Nagy okoskám-vigyorgok majd az ajtóhoz sétálok és áll a lélegzetem mikor egy nem várt ember áll velem szemben. A képen lévő ember, amit évekig a fiókom aljában őriztem, most itt áll előttem. Pontosan úgy néz ki mint ahogyan a képen, és ahogyan anya még régen leírta. Bár már őszülő haja van akkor is tudom kivel állok szemben.. Már értem miért mondogatták mindig nekem, hogy tiszta apád vagy.

-Apa?-nézek rá mire Miki is egyből mellettem terem.

-Brooke?-kérdi a számomra idegennek mondható férfi.

-Hogy..hogy találtál ide vagy hogyan?-dadogok össze vissza mire apa csak Mikire néz és így szól.

-A barátodnak köszönheted, hogy itt vagyok- mondja mire kérdőn pillantok Mikire.

-Boldog Karácsonyt! Fogalmam sem volt, hogy mit akarsz így hát gondoltam-mosolyog.

-Köszönöm-ölelem szorosan magamhoz.

-Hát ez gyönyörű pillanat, de meg fagyok-vacog apa.

-Ja, bocsi-mondom majd kitárom előtte az ajtót. Leül a kanapéra majd hozok neki egy pohár forró teát.

-Tessék-nyújtom neki oda remegő kezekkel.

-Köszönöm-mondja majd belekortyol. Apa mellett Miki ül boldogan. Én leülök  a velük szemben lévő fotelbe. 

-Hallottam mi történt anyáddal, igazán sajnálom-néz rám.

-Köszönöm-mondom.

-Tudom, hogy rettentő rossz szülő voltam. Amit bánok is. De talán, nem késő be pótolni-mondja.

-Talán-mosolygok rá.

Hihetetlen, hogy előttem ül az a két személy akik a világot jelentik  A két férfi kik az életemet uralják. A két férfi kikért az életemet is odaadnám. És ebben az évben értettem meg, hogy bár elvesztettem anyát, visszakaptam két tökéletes embert. Mert Karácsonyi Csoda igenis létezik.